04. Chapter

Sziasztok! :) Tudom hogy régen hoztam részt, de történt egy s más ami miatt egyszerűen nem tudtam új részt hozni. Nem tudom ti hogy vagytok vele, de a suli elvette az a maradék kis ihletem és fantáziámat ami még megmaradt ebben a 21. századi sértően  züllött, obszcén világban. Na, de mindegy. Elég rövidke lett, de remélem elnyeri a tetszéseteket :) Bármilyen visszajelzésnek örülök, szóval nyugodtan lehet komizni és pipálgatni :)

xoxo: Looney G.

2 héttel később:

Határozottan megérkezett a tavasz. A az élettelen száraz fűszálakba ismét zöldellő erek lüktetnek. A fákon üde bimbók hada várja a napélesztő sugarait, amely majd kifeszíti burkukat és friss szirmokat varázsol a helyükre, míg az embereknek csak annyit jelent, hogy a téli szőrmebundájukat és csizmájukat átcserélhetik lengébb szerelésekre.

A mai nap sír egy lélek. Egy amely belülről sír, de kívülről nem mutat ki érzelmeket, olyan mintha vasba öntötték volna arcát, fájdalomnak egy cseppje sem sanyargatja látszatra. Körülötte, a gyászruhát viselő rokonok ismerősök hangot adnak a szívüket kínzó érzéseknek. Könnycseppek özönlenek arcukon, olyanok akár a vihar után megáradt folyók, szinte kicsapongnak a medrükből, magamba halkan egészen mélyen felteszek egy kérdést, valahol ahol nem hallja senki, de a választ mégis csak suttogva szabad kiejtenem. Megérte? Gyalázatos tett, amivel büntet a sor. Tudom, hogy amit cselekszem, a kárhozatal szakadékéba gurítja testemet, a lángok mardosó nyalábjába döfködi szívemet, és a sátán markába temeti a lelkemet. Nem hátrálhattam vissza a szakadék széléről, hiszen ha már rá léptem egy útra folytatnom kellet, főleg ha ez az út olyan akár a gyermekkorom sokszor emlegetett Jancsi is Juliska meséje. Elindultam a rossz úton, ahonnan már nem találok vissza a jóhoz, hiszen amit elszórtam segítséget mind felemésztette a gonosz.

Egy pillanatra felnéztem a mellettem lévő idősebb hölgy arcára, hiszen hangos szipogásával felhívta magára a figyelmemet. Nem lehetett több 60 évnél, sűrű szempillái vége kifehéredett az évek gyötrő múlásaival, a ráncai is akár a megbélyegzett marhák árulkodtak koráról. Volt időm jól kielemezni az arcát. Szemei aprók voltak és feketék, írisze egyáltalán nem volt kivehető. Szemöldöke szép ívű sötét bár a gyenge szálú egyenesre vágott ősz frufruja takarta az egész homlokát. Ajkai vékonyan görbültek az álla felett, így elnézve papír vékonyságúaknak tűntek. Egyetlen ok amiért megtudtam mondani, hogy azok az ajkai és nem egy mélyen húzódó ránc az élénk színben pompázó rúzsa. Egészen bordó volt, nem piros, és ezzel a színnel oly nagy határozottságot sugallt az egész arca, egy pillanatra elgondolkodtam. Ha nem nézném, a bordó ajkakat egy teljesen más arc tárulkozna felém, egészen furcsa, mikre nem képes a rúzs. Kicsit hanyagoltam az arcát és a haját tanulmányoztam, igazából azt sem értettem miért néztem olyan hosszadalmasan, talán a karizmája lehetett vagy csak egyszerűen még nem szoktam hozzá az emberek közelségéhez. Fürtjei hatalmas loknikként omlottak a válláig, nyakán egy vékony arany lánc futott végig a közepén egy medállal. Ovális ívű szintén arany szegélyes medál volt amelynek a közepében Szűz Mária és a kis Jézus arca ékeskedett.  Egy pillanatig elidőztem a nyak részét fedő bőrön, hiszen olyan volt mintha lisztel, lenne befedve. Ruhája kifinomult a korának megfelelő. Térde aljáig húzódó bársony anyagból mintázott fekete ruhát viselt, vállán egy csipkés ujjú sötét blézerrel. Kézfeje fedetlen volt, egyetlen karikagyűrű díszesedett ujján.

Hirtelen elkaptam a pillantásom, lesütöttem a szemem, és magam előtt összekulcsoltam az ujjaimat. Kicsit sem kellet többé azon filozofálnom, hogy miért fogta meg úgy ez az idő hölgy a tekintetem. Egyedül álló, idősödő nő, aki egyre szomorúbban tölti az egyre fogyó élete napjait, túl könnyű préda. Nem volt illendő a bácsikám temetésén újabb véres gyilkosságon törni a fejem, nem szabadott, ma nem.

A ceremónia lassan telt, a pap igazán szép beszédet tartott és igazából, nem gondoltam volna, hogy ennyi ember eljön a temetésre. Úgy látszik Bill bácsi egy igazán közkedvelt személy volt. Harangkongás kezdődött, amikor a földbe helyezték a testet. A tömeg szinte egyszerre jajdult fel annak láttán mikor elkezdték a homokszórást. Két közép idős férfi vállalta ezt a munkát, ők voltak a mai sírásók. Rezzenéstelen arccal dobálták a nehéz földkupacokat a koporsóra. Sajnos a zokogó női hangokat nem nyomták el az ások dübörgése. Az én szememből is kicsordult egy kövér könnycsepp.