03. Chapter

Sziasztok! :) Ismét itt vagyok és hoztam nektek egy hosszabb részt. Sajnos ezután csakis hétvégén lesznek részek, mert bármit is teszünk a suli el fog kezdődni. Visszafordíthatatlanul eljön majd a hétfő és ismét jönnek a matek órák, matek dogák /utálom a matekot/... -.- Remélem azért még fogtok olvasni. :) Na, nem is untatlak tovább titeket, jó olvasást, és nyugodtan lehet komizni és pipálgatni is! :D

xoxo: Looney G.

Olyan furcsa vissza szokni a kés és villa használatához… és hogy nem műanyag tálcán kínálnak fel valami ehetetlen pépet, amit ha nem eszel meg erőszakkal nyomnak le a torkodon. A gyógyszerek émelyítően kesernyés íze csöppet sem változott. Most is akár az első pillanattól kezdve nehezen csúsztak a nyelőcsövemben a színes kis pirulák. Emlékszem az első hetekben fájdalmasan és nehézkesen csúsztak a tabletták, fuldokolni, majd hányni kezdtem tőlük minden egyes alkalommal. Az idő múlásával, ha a torok szárasságom nem is javult legalább a hányás és a fuldoklás megszűnt. Igaz, hogy kiengedtek, de a gyógyszerek továbbra is elő vannak írva nekem, és egy darabig, még biztosan szednem kell őket, már a látszat kedvéért is.

A vacsora, nem olyan volt, mint régen… azt semmi képen sem várhattam el sem magamtól, sem a bácsikámtól. Amióta Vicky néni meghalt… mintha minden dologgal felhagyott volna… beleértve egyetlen szenvedélyét az olvasást. Azelőtt az 1 hónap előtt, mielőtt bedugtak volna a diliházba elmezavarom jóvoltából Bill a házban lévő összes romantikus, szerelmes drámát elégette a hátsó kertben. Temérdeknél több könyv vált a lángok pusztító karmai hatalma alá, azon az elhomályosult délutánon. Bill bácsiról nem igazán tudtam meg semmit az utóbbi 5 évben. Egyszer sem látogatott, meg míg benn voltam, és rajta kívül már senkim nem maradt. A kinézete egy öregedő 56 éves férfira emlékeztetett, de hogy belül mi játszódhatott le benne az évek során, azt valószínűleg már soha nem tudom meg…

Az éjszakát az emeleten lévő vendégszobában töltöttem. Ha vissza is rendezném a szobámat nem a mai este a megfelelő idő ahhoz, meg persze 5 év alatt rengeteget változik az ember teste. A meglévő bútorok nem igazán felelnek meg egy 21 éves nő vágyainak. Miután Bill segítőkészen felajánlotta, hogy segít egy kicsit otthonosabbá varázsolni a szobát, rögtön kutatni kezdett valami tiszta ágynemű után, és bár hosszadalmas keresés volt, de végül sikerrel járt

Az éjszaka nyugodtan telt. Nem kellet kiáltozó idegbetegekre felriadnom az éjszaka közepén… ez volt az első nyugodt estém már hosszú ideje.

***

Bágyadtan tört utat magának a májusi napfény. Olyan gyengének tűnik, mégis világosságot nyújt az egész világnak. A szobába vetülő fénycsóva, a régi komódnál állt meg. Mos látni csak igazán mennyi por, terjeng a levegőben, nehézkesen gomolyognak, akár csak a füstös, fekete felhők a vihar előtt.

Egy ideig csak figyeltem a fény játékát a bútorokon, majd szinte kényszert éreztem az iránt, hogy felkeljek és megpróbáljam a kezemben tartani a napfényt… tudom, hogy ez képtelenség, de muszáj volt megérintenem. Olyan volt akár, mintha egy maréknyi szemmel nem látható aranyfonalat próbálnék az ujjaim közt tartani, majd egy óvatlan pillanatban a markomban összegyűjtött kis gomolyagot a földre ejtem.

Riadtan kaptam fel a tekintetem a fénycsóváról. Az udvarról tompa puffanás hallatszott. Félre húztam a kopott virágmintás függönyt, amely leért egészen a padlóig, majd kicsit hunyorogva még, de kilestem az ablakon. A kert tárult felém, teljes méretében. Sok csodálni valóm lehetett volna, azon az üde friss területlen, de egy dologhoz vonzódott a tekintetem, amire ilyen reggeli órában is lenyűgözően tudtam fókuszálni. A cseresznyefa… alakja mérete nem különbözik egy közönséges cseresznyefától, de számomra… az első meghódított csúcs. Az első pillanat, amikor ki mondhattam, be tudtam bizonyítani az életnek, hogy igen is sikerült, olyan aprón és összetörve büszkeség öntött el, hogy talán volt okom azon az éjjel életben maradnom, és nem puszta szerencse volt, hogy megmenekültem. Bizonyítanom kell… hogy nem volt minden hiába…

Bill bácsi egyenletesen lépkedett a létrafokokon, kezében egy fejszét tartva. Épp most készül kiontani ennek a csodálatos fának az életét a szemem láttára? A válla mögé libbentette a fejszét, majd lecsapott vele egy öreg ágra, majd meg ismételte… és az ág egy kiáltást se ejtve zuhant a fentről mélynek tűnő puha pázsit felé. Halk puffanással ért földet. Bill bácsi lassan mászta utána a fokokat, és a lánc fűrész irányába haladt. Meg kell tennem, a kellő alkalom, amire vártam, most jött el…

Bal jósló ez a kisvárosi csend… Egy macska ügyességével másztam fel a cseresznyefa legmegfelelőbb ágára. Halkan suhantam, nem törődvén a gravitációval… egyedül, ami magával ránthatna, az már csak a pokol lenne, de ami késik, nem múlik. Mint amikor a vadász lesi a prédáját, de mégsem ez volt az, amitől jól érzettem magam, pedig az esetek legtöbb részénél igen is ez dominál. Én vagyok az, akitől félniük kell, én irányítom az életüket, és ez az érzés a húsba vájódó penge hangjánál is sokkal jobb, de most ami igazán boldoggá tett, hogy az 5 éve kezdett kirakósom egyik darabja most a helyére kerül…

Egyenletesen szívtam be a tüdőmbe a levegőt… semmi félni való sincs. Profi gyilkosként méregetem az áldozatom, várom a megfelelő időt. Alig hallhatóan számolok vissza magamban. Bill bácsi a kezében tartja a fűrészt, végzett az olajozásával, nyugodt arccal lépdel a fa mellé, mit sem sejt abból, ami ezek után következik. Amikor be akarná indítani, én mellette termek. Ő azt hiszi a semmiből jelentem meg, tekintete riadt… pont erre vágyom. Markomban egyre jobban szorítom a metsző ollót, átvette a testhőmérsékletem. Elmosolyodom, megvillan a fogsorom is, mire ő hátrálni kezd. Innen már nincs menekvés… Határozott mozdulattal döföm a szívébe a rozsdás ollót. A vér pillanatok alatt kezd szivárogni a mély sebből. Bill bácsi arca eltorzul a fájdalomtól, egy hang sem jön ki a torkán. Legörnyed a földre, olyan látszatot kelt, mint egy meggyötört kisgyerek. Borostyán szemét rám szegezi, szinte az arcomba mélyeszti, mintha azt várná, hogy ez majd megsebez, de hasztalan. Leguggolok mellé és átölelem. Remegett az egész teste, és görcsösen kapkodott levegő után.

   - Vicky néni is pontosan így nézett rám, ugyan azzal a megtört, fájdalmas tekintettel. Nem kiáltozott, nem sikított csak tűrt fájdalommal, mígnem egyszer csak vége lett. Összeillő pár voltatok, ezt soha senki sem tagadta… ne küzdj! - toltam el magamtól, és az arcára pillantottam. Egy könnycsepp gördült végig az arccsontján majd végig az állán, le a földig. Teste egyre jobban kezdte feladni, már nehezen tartotta meg magát. Ajakit úgy mozgatta, mintha betűket próbálna kiejteni, de a torkán egy hang se jött ki. Pislogott, majd még egyszer a szemembe nézett, és súlytalanul a földre zuhant.

Ajkai nyitva maradtak, mintha az utolsó szót próbálta volna kimondani, sikertelenül. A szenvedés, a fájdalom elmúlt… megszabadult tőlük, már nem érez hiányt semmi és senki után. Elment… A zsenge pázsitban aranylóan csillant meg valami. A bácsikám jegygyűrűje, a hiányzó darab. Ezek úgymond trófeák, egy sikeres gyilkosság után. A gyűrűsujja felé nyúltam és szépen lassan húztam le az egyre elszürkülőbb kézről az aranyló ékszert. A szél enyhén a hajamba túrt, mikor felálltam, kósza bolyhos felhők lepték el az eget. A madarak üde csivitelése a tavasz éledésének a jele.

Az ág egy kiáltást se ejtve zuhant a fentről mélynek tűnő puha pázsit felé.

Egyenletesen lépkedtem be a házba. A fejem zsongott, tudtam, hogy ismerős érzés fog bekövetkezni. Mint amikor elvágod az ujjad és tudod akkor fog igazán fájni, mikor kiserken belőle a legelső vércsepp. Szinte robotikus mozdulatokkal haladtam, mintha az agyam nem is érzékelné, hogy még ebbe a világban vagyok. Lezuhantam a kanapéra, a végtagjaim, akárcsak a játék babáknak, erőtlenül csüngtek le a padló felé. Az eddigi napsütés olyan homályosnak tűnt most, a tárgyak mind összemosódtak a fénnyel. A fejem zsongott, mintha az emlékeim életre kelnének, suttogtak beszéltek hozzám. Ismertem jól ezt az érzést… ettől fosztottak meg jó időre, amikor bezártak. Tudtam, hogy másodpercek választanak el amíg… Tekintetem merev volt, a semmit pásztáztam. Majd egyszer csak olyan érzés tört rám, mintha eltaszítottak volna egy szakadékba, és a testem önkéntelen zuhanásba kezd…

- Szia Winny rég láttalak! De megnőtt a hajad! - huppant le mellém a húgom kezében egy nagydoboz jégkrémmel.

- Tessa… - öleltem magamhoz szorosan, és jó mélyen beszippantottam hajának illatát.

- Hé, tesó ne szoríts már annyira! - nyöszörögte, majd eltolt magától, és szájába vett egy nagy kanállal a jégkrémből.

- Winny édesesem, hogy nézel ki? Tiszta kosz vagy - lépett elő Tessa mellől anya. Melegség töltötte át a testemet. Oda lépdelt hozzám, és kivett egy zsebkendőt a zsebéből. Óvatosan az arcom felé nyúlt és gyengéden elkezdte dörzsölni, szemeiben anyai féltést láttam. - Egy ilyen felnőtt nőnek, már nem illik így összemocskolnia a ruháit - kacagott fel vidáman, a nevetés betöltötte az egész szobát, olyan volt, mintha ezernyi pici rezgő csillag egyszerre szólalt volna meg.

- Anya… - köszörültem meg a torkom, amitől a hangom rekedtesebbnek hallatszott. Abba hagyta a tisztíttatásom, majd rám nézett azokkal a hatalmas sötét szemeivel - nem…

- Semmi baj kincsem - jelent meg apa is. Fekete öltönye, most valahogy még jobban állt neki, mint az nap este. Haja rendezett volt, mint mindig. Meglazította a nyakkendőjét, és ledobta a cipőjét. Felpattantam a helyemről és villámsebességgel felé vettem az irányt. Védelmező karját éreztem a hátamon, és az arcomat mélyen a mellkasába temettem.

- Ugye ti… nem ítélkeztek felettem a tettem miatt? Azért, amiért itt vagyok? - néztem könnyes szemekkel apára. Arcán egy szikrányi harag sem látszott, nyugodtan vizslatott végig, majd hüvelykujjával letörölte egy legördülni készülő könnycseppemet.

- Sosem ítélkezünk feledted Winny! Szeretni fogunk akár mit is teszel – jelentette ki az apám, majd egy csókot lehelt a homlokomra.

- Gyere Winny ülj le egy kicsit, beszélgessünk! - nézett felém Tessa hatalmas szemekkel. Pár lépéssel a kanapénál termettem, befészkeltem magam Tessa mellé, majd egy percig csak szívtam magamba a jelenlétüket, mozdulataikat a beszédük hangsúlyozását, a pillantásaikat. Minden részletre emlékezni akartam, hiszen tudtam már nem tart soká… a hangok ismét megjelentek.

- Ne még nem akarom, még beszélnem kell veletek! - néztem kétségbeesetten anya felé.

- Még találkozunk Winny… - rebegte Tessa, majd alakja egyre jobban elhomályosodott. Tekintete tűnt el legutoljára. Mosolygott… Majd lassan minden kezdett visszatérni, a színek a fények mind normálisak voltak. A nap ragyogása töltötte be az egész házat, és én még mindig a kanapén feküdtem. Feleszméltem pedig még nem akartam… tudtam mi kell ahhoz, hogy újra lássam őket, de elsőnek is azzal kell foglalkoznom, ami most, van, nem kerülhetek már is börtönbe. Ahogy már nem egyszer tettem el kell tüntetnem a nyomokat. Úgy kell beállítanom ezt az egészet, mintha véletlen baleset lett volna, a nénikémnél és 2 embernél bevált.

Az ilyen helyzetekben fontos, hogy az ember maga is elhiggye, hogy baleset volt, sokkal életszerűbben tud majd reagálni.

***

Túl nagy a nyüzsgés egy ilyen kis városnak, mint Stratford. A délutáni bágyadt napsütést megzavarja a sziréna és a rendőrautók jelzőlámpájának fénye. Szélcsend van, a levegő ez által fülledt, kicsit sem könnyed légies. A tavaszi éledező bogarak hada tökéletes táplálékra bukkant a hátsó kertünkben, a cseresznyefa alatt. Csodálatos teremtések a hangyák, olyan aprók mégis hatalmas dolgokra képesek, nem beszélve a kitartásukról. Tiszteletre méltó a boly kitartó küzdése a véres tetemmel szemben. Hiába a hullazsák, több példány már befészkelte magát a halott vájataiba, onnan csak a patológus szedi ki őket. Nem volt nehéz dolgom a fedő sztorimmal, hiszen Bill bácsi nem éppen mai darab volt. Csak idő kérdése lett volna, hogy mikor viszi el egy váratlan szívroham, vagy agyvérzés, nem beszélve azokról a veszélyekről, ami a puszta minden napokban leselkedik rá. Bill bácsi az utóbbi időkben szeretett kertészkedni, így nem volt feltűnő, ha a fák ágait metszette, de amiért az élet nem móka és kacagás így egy váratlan pillanatban az ő életvonala is rohamos foszlásba kezdett a délelőtt folyamán. Semmi kivetni valója nem lehet a rendőrségnek azzal a történettel, hogy a bácsikám, egy rossz mozdultat miatt kibillent az egyensúlyából és a kezében lévő éles szerszám, ami nem más, mint a metsző olló átdöfte a szívét…