02. Chapter

Kedves olvasók! :) Hatalmas boldogság volt látni, hogy ilyen sok kommentem érkezett már, hiszen még csak most következik a 2. rész. Nem hittem volna, hogy lesz feliratkozóm, és megdöbbenésemre nem hogy egy, de 6-an vagytok, szóval itt ragadom meg az alkalmat, hogy köszönetet mondjak! :)

Elhoztam nektek a következő részt, ami lehet, hogy kicsit érthetetlen lesz, de muszáj felvezetnem ezt a bonyolult de mégis összetett történetet. Remélem azért elnyeri a tetszéseteket! :)

xoxo: Looney G.

Hourbow Street 23. Olyan rég gyalogoltam már ezen a környéken. A lépteim oly könnyedek voltak, szinte szálltam az enyhén csípős északi szellővel. Úgy éreztem, most már szinte megállíthatatlan vagyok. Viszont volt egy fontos dolgom, ami előtt belekezdek az életembe. Egy olyan ügy, amely nem tűrt több halasztást. Gyakorolnom kell, hogy azon a bizonyos napon minden tökéletes legyen. Az évek csak múltak felettem, de ezt az egy dolgot olyan pontossággal terveztem, mint még soha semmit. A kirakós is akkor teljes, ha megvan minden darabja, nos, az én gyűjteményem még korántsem volt teljes.

Ezen a környéken semmi sem változott, a fák a házak, a szomszédok. Pontosan ugyan úgy van minden, mint 5 évvel ezelőtt. Nagy léptekkel haladtam a zebrán át, az iskolából hazafelé tartó diák hadsereggel. Olyan fura ez az érzés, mintha én is közéjük tartoznék, mintha én is most baktatnék haza a suliból, felkészülvén arra, hogy hogyan fogom elmondani Vicky nénikémnek a 2-es matek témazárót. A járda szélén haladva sikerült elkapnom egy 10 év körüli kislány tekintetét. Haja sötét volt, szinte már fekete s a bőre sápadt. Az ajka íve keskeny volt és halvány rózsaszín színű. Alacsonyabb volt, mint a többi vele egykorú diák. Haját a szél az arcába fújta, de kitartóan söpörte ki fél kézzel a mogyorónyi barnás szemeiből. Egy kicsit öreg kinézetű piros biciklit tolt maga mellet, amelynek vajszínű ölése volt, és a kormányán egy csengő biggyeszkedett. Szelíden a lány felé mosolyogtam. Vártam a reakciót, kíváncsi voltam, hogy reagál erre a gesztusra, de valószínűleg nem komplikáltam bele az 5 éve rohadt külsőmet… Hirtelen lekapta rólam a tekintetét és szaporábbra vette a lépteit, majd tőlem 4-5 méterrel felpattant a bicikliére és elhajtott. Kicsit csalódottan ráncoltam össze a homlokomat, majd zsebre dugtam a kezeimet, és haladtam tovább célirányosan. Azért csak nem minden a régi…

Figyelmesen fürkésztem a házszámokat 21, 22, 23. és a jó öreg Lewson család. Felismertem a fehérre és bordóra mázolt postaládát, annyi év után, még mindig tartja a rongyos állapotát, szinte már igazi veteránnak számít. Megálltam egy percre, pontosan a nagy házzal szemben. A verandán még mindig ugyan az a kopott faragott pad lézeng, amit még Vicky és Bill bácsi faragtak. Sok estét töltöttem kint azon a padon és fürkésztem a csillagokat, de ennek vagy már ezer éve. Az ajtó mellet lévő hatalmas ablakot figyeltem. A nappali függönyei változtak a vidám zöld színt egy tejkaramella színű brokáthatású függöny váltotta fel. Lábaim akaratlanul is megindultak a bejárati ajtó felé, egyenesen a verandán át. Halkan kopogtam. Semmi. Ujjaimat a kilincsre tapasztottam és egy határozott mozdulattal lenyomtam. Az ajtó csukva volt, ezt nem kalkuláltam bele, de ha szerencsém van… - gondoltam magamban és megindultam a régi pad felé. A kulcs a támlája mögé volt mindig elrejtve épp úgy, ahogy most is. Diadalittas vigyorral az arcomon csúsztattam be a kulcsot a zárba majd elfordítottam. Feladat teljesítve.

 Belépve a házba ugyan az, az édes illat ütötte meg az orrom, mint bármikor máskor, mikor beléptem a házba. A nénikémnek a vanília volt a gyengéje, és illatgyertyák százait vásárolta fel, hogy minden este meggyújthasson egyet vacsora közbe. Ez a hirtelen jött illatáradat, némi émelygést indított be a szervezetemben.

A ház üres volt, bár nem éppen ez volt a tervem, de így is megoldom. Ledobtam a régi kopott cipőmet, majd ismerkedni kezdtem a régi környezetemmel.

Beléptem a szobámba, de szörnyű dologgal szembesültem. A holmijaim hatalmas kartondobozokban hevertek, semmi rendszeretés nélkül. A szekrényem és az ágyam egy nylon fóliával volt letakarva. A képeim és a rajzaim kegyetlen módon letépdelve hevertek a földön. Ledöbbenve forgattam a tekintetem ide-oda. Addig az ember rá se jön, hogy néhány dolog milyen fontos volt az életében, míg el nem veszíti őket.

Visszaballagtam a földszintre, és a konyhába masíroztam. Tartanom kellet a tervet, akár mi is történjen. Kinyitottam a hűtő ajtaját és ösztönösen vettem ki a hozzávalókat egymás után. A gomba sercegve hullott a serpenyőbe, a szokásosat készítettem, annyi eltéréssel, hogy most nem Vicky nénim volt a szakács. Ő nem lehetett.

***

Az ajtó halkan nyílt ki az előszobában, és a bevásárló szatyrok egyszerre értek földet halk puffanással a laminált padlón. Az asztal meg volt terítve, az ünnepi étkészletet tettem fel most kivételesen. Én, mint profi háziasszony még az utolsó simításokat végeztem a vacsorán. A házban a meleg és friss étel aromái lézengtek a levegőben. Hallottam amint a nagybátyám ütemes lépteivel elindul a konyha irányába. Igazából el se tudom képzelni, mi járhat most a fejében. Hallottam ugyan hogy beért a konyhába, de még mindig háttal álltam, egy csipetnyi bazsalikomot szórtam a készételre. Letettem a fűszernövényt a kezemből, és egy hatalmas vigyorral az arcomon fordultam meg.

   - Bill bácsi! Már úgy hiányoztál! - köszöntöttem szívéjesen. Dermedt arckifejezéssel meredt rám. Jóval öregebb volt, mint ahogy emlékeztem rá. A sötét haja idővel megőszült, szemei alatt hatalmas táskák rajzolódtak ki és az egykor rugalmas és feszes bőrét valami öreg és ráncos fedő réteg cserélte most fel. Szája félig nyitva volt s szeme az eltelt két és fél percben meg sem rebbent. Végtagjai szorosan simultak a testéhez, mint aki karót nyelt.  Egy dolog akaratlanul is szemet szúrt… a vékony kis arany gyűrű. Hát annyi év után még mindig hordja a bélyeget amivel Vicky néni iránti szerelmét pecsételte meg. Tettem felé egy lépést, mire ő hátrált egyet. - Kérlek, ne félj tőlem bácsikám. Én vagyok az Winny! - mosolyogtam felé bátorítóan, hátha kicsit szívélyesebb lesz velem szemben. Még mindig dermedt szoborként állt és engem fürkészett, de szerencsére már láttam pislogni, szóval ez elég jó jel. - Az állapotomról szeretnék beszélni veled. Hidd, el én szörnyen sajnálom, ami történt, tudom, hogy erre nincs mentség és nem is lehet semmit se mondani… de kérlek szépen hallgass végig. A kedvencedet készítettem gombás rizottót - bátorkodtam megfordulni és az asztal közepére helyezni a serpenyőt a gőzölgő étellel a belsejében. - Meg tudnák beszélni a dolgokat felnőtt emberek módjával? - tekintetem átváltott szelídre és őszintére. Ajkaimat felfele görbítettem, és reménnyel telin fürkésztem őt.

Nyelt egy hatalmasat, amibe az ádámcsutkája is megmozdult. Hezitált egy percet, majd meg lepő dolog történt. Megindult felém nagy bár bizonytalan léptekkel és magához szorított. Olyan régen öleltem már át valakit, teljes szívből. Szemhéjamat erőtlenül lehunytam és csak vártam a további eseményeket. Halk szipogásra lettem figyelmes, de ez olyan furcsa reakciót váltott ki belőlem, hiszen egymás után gördültek végig a könnycseppek az én arcomon is. Elfelejthet egy ember érezni olyan hétköznapi érzéseket, mint az öröm vagy a bánat?

   - Kicsi Winny… - suttogta halkan. Nem szólaltam meg, egy darabig hallgatunk mind a ketten, majd végül levette a kezeit a hátamról. - Mi történt? - nyöszörögte el-el csukló hangon. majd mind a ketten helyet foglaltunk az asztalnál.

   - Az orvosok is és a pszichiáterem is meggyőződtek arról, hogy most már meggyógyultam. Azért voltam bent ilyen, sokáig mert idegösszeomlásom volt, Vicky néni halála szörnyen megviselt. A dokik szerint nagyon veszélyes volt a helyzetem, de most már jól vagyok, antidepresszánsokat szedek, és határozottan normálisnak érzem magam – mosolyodtam el. - Ami Vicky néni halála után történt sose bocsájtom meg magamnak. Nem lett volna szabad rád támadnom, azt se tudom, hogy hogyan fordult meg ilyesmi a fejembe… sőt igazából nagyon sok minden fordult meg akkor a fejemben - ráncoltam összezavarodottan a homlokom. - Annyira sajnálom bácsikám, nem akartam neked rosszat és tudom, hogy nehéz időket éltél meg akár csak én - a sós könnyek ismét ellepték az arcomat, mire a férfi felállt és ismét magához ölelt.

   - Mind kettőnk számára nehéz idők voltak. De most már itthon vagy, nem lesz semmi baj! - fonta rám, védelmezően a karját. Pár perc néma csönd után az előbbi feszült társalgásba ismét visszatért az a parányi szikra, amely talán beindíthat egy lángoló tűzcsóvát…