01. Chapter

Sziasztok! :) Meg is hoztam a következő részt,/bár kicsit rövid lett/ de remélem tetszeni fog. Kíváncsi vagyok a véleményetekre, szóval komizzatok, vagy írjatok chat-en. :))

xoxo:Looney

Minden embernek megvan a saját keresztje, amit egész életén át magával cipel, mire elérkezik, az a pont ahol elszámol a tetteivel. Megbocsájtást nyerünk az összes bűnünk ért?

Azt mondják, ha valaki nagyon sok időt tölt egy helyen, sok dologra emlékszik. Én nem emlékszem milyen régóta vagyok itt. De néha olyan érzésem támad, hogy ki kell törnöm a ketrecem rácsait és szabadulnom kell erről a helyről.

Vicky néni szeretett engem. A szüleim meghaltak, amikor 3 éves voltam. Ha visszaemlékszem rájuk, mindig olyan homályos az arcuk, de az álmaim… Az álmaimban mindig olyan valóságosnak tűnnek. Tisztán látom az arcukat, a mozdulatukat, minden egyes rezdülésüket. Igen… vannak visszatérő álmaim, amik általában mindig ugyan úgy kezdődnek… de a befejezésük szörnyű és fájdalmas.

Nincs sok emlékem a gyerekoromból… arra sem emlékszem milyen volt a tárgyalás, hogy ki legyen a gyámom. Az pedig végképp homály hogyan töltöttem a legelső napomat Vicky nénikémmel és az ő férjénél Bill bácsival. Szeretem őket, mindennél jobban, hiszen ők jelentik nekem a család fogalmát. Megszoktam a nénikém aggodalom kitöréseit, amit egy ép eszű ember nem biztos, hogy hidegvérrel kezelne. Néha kicsit túlreagál dolgokat. Persze van különbség az aggódó szülők és Vicky néni között, mert ha a gyerek – jelenpillanatban én - nem ér haza tíz órára, akkor egyből a rendőrséghez kell fordulni, aztán jöhet a magán nyomozó, körlevélindítás az interneten eltűnt személy címmel és mesélhetnék még temérdek dolgot, amivel szembesültem.

Meggyőződésem, hogy minden furcsa embernek megvan a saját még furcsább párja is. Bill bácsi a nénikém pontos… ellentéte. Szerencsére sok esetben ő beszéli le szegény asszonyt a polgármester felkeresése ügyében egy elromlott vízvezeték miatt. De talán ez így is van jól. Ha jellemeznem kellene egyszóval a bácsikámat valamiféle tudósnak írnám le. Fél ízben francia, így kitűnően beszéli a nyelvet. Szerencsémre volt alkalmam nekem is elsajátítani a tudása egy kisebb részét.  Egészen magas, a tarkóján kicsit kopaszodó szemüveges férfiról beszélünk, akinek mindene az olvasás. Úgy értem tényleg mindene. Ha nem találkozik Vicky-vel nagy esélyét láttam volna annak, hogy egy könyvtárban öregszik meg. De ez nem rosszindulatból mondom, jó dolog, ha valaki még több tudást akar gyűjteni a fejébe. Ezen kívül gyermekként arra még emlékszem, hogy volt előnye egy könyvmollyal élnem, hiszen tömérdek esti mesével halmozott el minden egyes este, míg meg nem változott minden. Ami miatt itt kötöttem ki…

2008. október 9.

A kaja pocsék… a gondozók, nem a legbarátságosabbak. 16 éves koromtól raboskodom ebben a pöcegödörben. Pedig semmi indok nélkül vagyok ide bezárva. Azon kívül, hogy napi háromszor nyomnak le bogyókat a torkomon még mindig az a legrosszabb, hogy megfosztanak az álmaimtól. Az olcsó nyugtató és altató, amit kapok, egy fekete lyukba terel mit sem pihe-puha vattacukros álmokba ringatna engem. Kortól, nemtől, személyiségtől függetlenül miért kell folyton a karmával szembenéznünk? Ilyen rossz ember lennék? Akkor miért nem takarítottak el ebből a saját magát gyilkoló világból? Túl sokszor hallottam már azt, a „még feladatod van az életbe” című szlogent. Csak egy problémám van, mégis hogy teljesítsem, ha gumiszobába dugtak?!

2013. március. 20

Az eredményeim kiválóak, és a tesztem is. A pszichiáter azzal köszöntött, hogy felépültem. Normális vagyok. Nem értem, hogy válhattam azzá, ami mindig is voltam, vagy soha sem voltam?

Utoljára léptem be a vaságyas szobámba. Utoljára szippantottam be ezt a dohos rohadó szagot, amely 5 éven át körül vett. Itt halt meg egy részem, és talán a fontosabbik volt az. Olyan furcsa normális ruhát viselni. Elfeledheti egy ember a farmer nadrág viselésének az érzését? Olyan furcsa most minden. Egy nővér kíséretével ballagok a kijárat felé. Szabadulni fogok a kalitkámból.

  
 - Itt írd alá, még és végeztünk is - mosolygott felém a recepciós hölgy. Kezembe vettem a tollat és csigalassúsággal elkezdtem kanyarítani a betűket: Winter McAdams - írtam le az utolsó betűt, majd elvettem a papír köteget és megindultam a kijárat felé.

  - Vigyáz magadra Winter. És tudod, ide bármikor visszajöhetsz! - ölelt magához a nővér. Persze, majd ha ismét pár évnyi lélekrohasztást szeretnék, rögtön jelentkezem. Nem válaszoltam csak egy  kiléptem az épületből.

Friss levegő! A nap bágyadtan sütött, márciusi, kissé hűvös szelek borzolták végig a hajamat. Szabad vagyok. 5 év után végre kiszabadultam. Beletúrtam a kabátzsebembe és egy kicsit megviselt cigarettát húztam elő belőle, amit erre a napra tartogattam. Az egyik nővértől loptam, amikor nem figyelt. A számba vettem, és mint egy sivatagban hánykolódó haldokló, aki vizet talál úgy szívtam be én is a tüdőmbe ezt a gyilkos füstöt most. Élveztem a pillanat minden másodpercét. Ravasz mosollyal az arcomon baktattam tovább a zsenge zöld pázsiton, semmi kíméletet nem mutatván az éledező természet irányába.

 - Végre visszatértem…